Textus: 130. zsoltár
„A mélységből kiáltok hozzád, Uram!" Ezzel a mondattal kezdődik a 130. zsoltár, és már az első szó megállít bennünket: mélység. A zsoltáríró nem mondja meg pontosan, miféle mélységről van szó. Nem magyarázza meg, hogy betegség szorongatja-e, gyász nehezedik-e rá, kudarc vagy magány emészti-e, vagy egyszerűen a saját bűnei terhe alatt roskadozik. És éppen ez a hallgatás teszi ezt az imádságot minden kor emberének tulajdon imájává. Mert mindannyiunknak megvan a maga mélysége: az a hely, ahol elfogy alólunk a talaj, ahol egyedül és kicsinek érezzük magunkat Isten és a világ színe előtt. A zsoltár nem egyetlen lezárt élettörténetet mesél el, hanem formát ad, amelybe minden nemzedék – a miénk is – belehelyezheti a saját mélységét.
Ami mégis lélegzetelállító ebben az imában, az nem a mélység, hanem az, ami a mélységben történik: az ember nem magába roskad, hanem kiált. Méghozzá nem a semmibe, nem egy közömbös, távoli hatalom felé, hanem egyenesen Istenhez fordul. A zsoltáros nem egy jelképre bízza magát, hanem az élő Istenre, és egyenesen kéri: „Figyelj könyörgésem szavára!" És ez az őszinte kiáltás előbb-utóbb szembesüléssé is válik. A zsoltáros felteszi a kérdést, amelyre csak egyetlen válasz létezik: „Ha a bűnöket számon tartod, Uram, Uram, ki marad meg akkor?" Ez a kérdés nem az igazakat különbözteti meg a bűnösöktől, nem egyik népet állítja szembe a másikkal. Sokkal mélyebbre hatol ennél: az egész emberi létről mond ítéletet. Ha Isten könyvelőként vezetné a számlánkat, ha minden mulasztásunkat, hazugságunkat, elhallgatott igazságtalanságunkat egy nagy főkönyvbe írná fel, senki sem maradhatna talpon előtte.
És pontosan ezen a ponton fordul meg minden – itt van a zsoltár szíve, az az egyetlen mondat, amely köré ennek az egész imádságnak az üzenete felfűzhető: „De nálad van a bocsánat." Figyeljük meg jól, hogyan fogalmaz a szöveg. A zsoltáros nem azt mondja, hogy Isten időnként megbocsát, ha éppen kedve tartja, vagy ha elég sokáig könyörgünk hozzá. Nem egy alkalmi cselekedetről van szó, hanem egy állapotról, egy létről: nálad van, benned lakik, hozzád tartozik a bocsánat, ahogyan a fény a naphoz tartozik. A bocsánat nem Isten pillanatnyi hangulata, hanem Isten természete. Nem azt kell kikönyörögnünk belőle, ami idegen tőle – azt kérjük tőle, ami a lényéhez tartozik.
Ha egyszer megértettük, kicsoda Isten – hogy nála van a bocsánat –, akkor a mélységből feltörő kiáltás átalakul valami mássá: várakozássá, reménységgé. „Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt." Gondoljunk bele, milyen egy őr várakozása egy veszélyes éjszakán: percről percre az eget fürkészi, mert tudja, hogy a hajnal fényével véget ér a fenyegetés. A zsoltáros azt mondja: az én várakozásom ennél is erősebb, ennél is türelmetlenebb. Mert amit várok, nem egyszerűen egy újabb nap, hanem Isten szava, Isten válasza, amely életet jelent a halál helyett, fényt a sötétség helyett. Mélység és hajnal – ez a két kép fogja közre az egész imádságot: onnan indulunk, ahol nincs kiút, és odáig jutunk, ahol biztosan felkel a nap.
A zsoltár azonban nem áll meg a személyes megnyugvásnál. Aki átélte – vagy hittel várja – ezt a bocsánatot, az nem tartja meg magának. Hirtelen másokhoz fordul: „Bízzál, Izráel, az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani." A saját tapasztalat bizonyságtétellé válik, a személyes remény pedig közösségi buzdítássá. Ez a mozgás nagyon fontos: az élő hit sohasem marad zárt magánügy. Aki tudja, hogy nála van a bocsánat, az nem birtokolja ezt a tudást, hanem továbbadja. Az ígéret, amellyel a zsoltár zárul, nem részleges: Isten „megváltja Izráelt minden bűnéből" – nem néhányból, nem csak a kisebbekből, hanem mindből. Ez a bocsánat nem foltozás, hanem teljes szabadulás, olyan, mint amikor valakit kivásárolnak a rabszolgaságból.
Máté evangéliuma pontosan ehhez az ígérethez nyúl vissza, amikor az angyal megmondja Józsefnek a születendő gyermek nevét: nevezze Jézusnak, „mert ő szabadítja meg népét bűneiből". Amit a zsoltáros várt, amiért az őrszemnél is türelmetlenebbül sóvárgott, az Krisztusban öltött testet. A mélységből felhangzó kiáltásra Isten nem pusztán szót, hanem testet öltött Igét küldött válaszul. Innen nézve a 130. zsoltár nem csupán egy ószövetségi imádság, hanem a mi imádságunk is: aki ma a maga mélységéből kiált, ugyanahhoz az Úrhoz kiált, aki Krisztusban véglegesen megmutatta, hogy nála van a bocsánat.
Talán éppen ma van melletted valaki, aki a saját mélységében küszködik, és nem meri elhinni, hogy van kiút onnan. Neki is ezt az egy mondatot kell meghallania, ha mástól nem, tőled: nála van a bocsánat.
Urunk, Istenünk, a mélységből kiáltunk hozzád, amikor teljesen elborítanak minket bűneink, a gyász vagy a magány terhei. Köszönjük, hogy nálad nemcsak alkalmi irgalom, hanem örök bocsánat van, ami szent lényedből fakad. Amikor sötétség vesz körül, adj nekünk kitartó hitet, hogy úgy várjuk szabadításodat, mint az éjszakai őrök a hajnali virradatot. Hálásak vagyunk, hogy Jézus Krisztusban elhoztad a teljes megváltást, és felemelsz minket a mélységből. Indíts el Szentlelkeddel, hogy ne tartsuk meg magunknak ezt az örömhírt, hanem vigyük el azoknak, akik ma reménytelenül küszködnek. Mutasd meg nekik általunk, hogy nálad van a teljes bocsánat, a kegyelem és az új élet. Ámen.